Minimalizmus: az én történetem

Itt van ez a viszonylag új trend, én pedig nem szoktam divatokkal foglalkozni. Mégis eljutottam odáig, hogy minimalistának tekintem magam, és igyekszem átalakítani az életemet.
Sosem voltam kimondottan gyűjtögető. Persze sok holmim volt, de gyerekkoromban időm is volt rá, és ha már kezdett káosz lenni, rászántam néhány órát, és szelektáltam. De aztán jöttek a gyerekek, fogyott az időm, átrendeződött az életem, a prioritások, szóval a szokásos alakulása az életnek. És közben próbáltam újra és újra szelektálni, de elvesztettem a fonalat, és sok mindenhez ragaszkodtam úgy, ahogy régen nem. "Ezt még szeretném csinálni/elolvasni,stb.", "majd ha lesz időm", "jó lesz még akkor, amikor..", és így tovább. De közben úgy éreztem, hogy összecsapnak a fejem fölött a hullámok, és elsüllyedek a cuccaimban. És ezt most nem úgy kell elképzelni, mint a látványos gyűjtögetős-szelektálós műsorokban, mert szerintem az ember kívülről nem gondolná, hogy sok holmim van. Egyszerűen engem nyomaszt az a sok "kellene", ami árad a környezetemből.
Meg is fogalmaztam magamnak: minél nagyobb a káosz körülöttem a gyerekek miatt (akikből időközben négy is lett), annál jobban vágyom az egyszerűségre. Először azt vettem észre magamon, hogy rendkívül odavagyok a skandináv lakberendezésért. Persze tudom, hogy nagy beépített szekrényekbe rejtik a holmijaikat, de ez engem nem érdekel, én is, én is ilyen egyszerűséget szeretnék!
Aztán a neten ajánlotta valaki Marie Kondo könyvét. Kissé szkeptikus voltam, hiszen eddig is szigorúan szelektáltam (vagyis azt hittem), de amikor belelapoztam a könyvbe, és láttam, hogy a könyvekről külön ír (fő nyomasztó téma), rögtön megvettem. Nem csalódtam benne, magával ragadott, és el is kezdtem írni ezt a blogot. :)
De elég sok idő telt el, és ugyan sajnos nekem nincs arra külön szabadidőm, hogy huzamosabban ezzel foglalkozzak, azért belül éreztem, hogy valami nem stimmel, látványosabb eredményre vágytam.
Így jutottam el a minimalizmusig. Egyszerűen elegem lett mindenből. Egyébként évek óta, amikor a legnagyobb káosz van itthon, mindig azt mondtam mérgesen, hogy legszívesebben kidobnék mindent azonnal! Úgy látszik, hajlamos vagyok erre a dologra. :)
Először csak a külföldi (és a kevés magyar) írásokat olvasgattam, kinek mi a története, mi a titka, és hogy tényleg megcsinálta?? Nem szeretem az amerikaiak kényszeres listáit, hogy "10 dolog, amit tenned kell..", de átrágtam magam néhányon, és találtam elgondolkodtató írásokat.
Mert tényleg, ha meghalunk, mi is marad utánunk? Minek hagyjunk a szeretteinkre borzalmas dolgokat, hatalmas feladatot? Csupa olyan holmit, amiről nem jutunk eszébe?
Vagy pedig, ahogy Marie Kondo is próbálja átadni, miért nem olyan tárgyakkal vesszük körbe magunkat, amiket szívből szeretünk, ami örömet okoz?
És az alapvető kérdés, hogy miért is élünk? A tárgyainkért? Örülünk, hogy vannak? Én személy szerint Isten szolgája kívánok lenni - akkor most Istent szolgálom, vagy a tárgyaim körül forognak a gondolataim? Rábízom magam Istenre, átadom magam Jézusnak és hálás szívvel végzem az életfeladatomat, vagy pedig görcsösen ragaszkodom a sok "kellene" feladatokhoz, tárgyakhoz? Én azt hiszem, Isten azért teremtett minket, hogy örüljünk, hogy élvezzük az életet, de kissé eltúloztuk és túlkomplikáltuk a dolgot.
Egy szó mint száz: sajnos rá kellett ébredjek, hogy még mindig rengeteg cuccot tartok meg csupán udvariasságból és görcsös félelemből. Ez nekem egy nagyon lassú munka lesz, ahogy minden egyes darabnál végiggondolom az érzelmeimet, és hogy mit is szeretnék elérni.
Ezek szerint még bőven lesz mit ide írjak. :)